[Folyamatban.]

Szívem titkát írom,
E kis versben Neked,
Rád gondolok,
Ezt sose feledd!
S hogy szívem mit kíván,
Soraim betűiben keresd! *.* ♥

Nem csók az hidd el, mely tiltva nincs. ♥

A távolság a kis tüzeket eloltja, a nagy tüzeket fellobantja. (:

Engem nem lehet elképzelni, engem ki kell probálni. *.* :Đ

Ha romba dőlnek legszebb álmaid,
reményeid el ne hagyjanak,
Mert sokszor a romok fölött
a legszebb virágok nyílnak...
[ Erre még Ő tanított. :) :'( ]

Igaz barát a kezedet fogja és a szívedet gyógyítja. ♥ (:

A barátság egy lélek két tesbe szakadva. ♥(:

És lám, ez vagyok én: egy lány, aki elhiteti a haldoklóval, hogy van remény, aki megtanít egy felnőttet nevetni, és elhiteti a gyerekkelhogy léteznek csodák. Aki bármikor odatartja a vállát egy megtört léleknek, aki akkor is mosolyog, ha mások mosolyognak rajta, aki nem hagyja sírni a maga körül lévőket, és aki addig nem hagy el, amíg szükséged van rá. És ez is én vagyok: aki eltűri, hogy minden cselekedete ellenére tőle sose kérdik, jól van-e? Miért olyan nyilvánvaló, hogy velem minden rendben van, hogy nekem nincsenek problémáim? Miért hiszik azt rólam, hogy tökéletes vagyok? Csak egy átlagos, szürke senki akarok lenni. Mert valójában az is vagyok....

Emlékszel? Azt mondtam, hogy mindig szeretni foglak...
ez így lesz...majd egyszer túllépek rajta, új életem lesz, más lesz a társam, de akkor is szeretni foglak...a távolból, úgy,hogy már talán az emlékezetedben sem őrzöl...de én emlékezni fogok Rád, és majd egyszer, elmondom az unokáimnak, hogy volt rég egy fiú, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem...és talán...majd sok év múlva még Neked is eszedbe jutok...ki tudja... </3

Sodródom tovább az árral, s
Úgy teszek, mintha élnék én is,
Pedig csak egy baba vagyok,
Polcon ülve, szép ruhában,
Üres szemmel, merev háttal,
Vértelen, zsibbadt mosolygással,
Porcelánra festett hamis méltósággal,
Távolba révedve bénultan figyelek,
S jöttödre porcelánszívem megremeg.
S Te lassan lépve, félhomályban,
Fájó szívvel, néma gyásszal,
Ajkadon égő forró lázzal,
Reszkető kézzel magadhoz vonsz,
S többé nem vagyok.
Kezeid közt csupán éles, porcelándarabok...

...senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának a fantom-fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk.
A felejtésre. Ez azonban - ha valóban szeretünk - nem lehetséges.
A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, odaát, vagy egy másik életben... Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem is az emléke, a hiánya él bennünk...